OOPS. Your Flash player is missing or outdated.Click here to update your player so you can see this content.
 
Balassi Tancegyuttes Hetprobas Neptanciskola Orszagos Szolotancfesztival
Eggyel több nyelven tudnak...
2002. jnius 11.

"Tanévzáró a Hétpróbás Néptánciskolában

Mondhatnánk meghökkenve: mit keres a csizma az asztalon, azaz egy iskolai tanévzáró a kulturális események között?! Nos, a hagyományos évzárókról magam sem szívesen emlékeznék meg itt, hiszen többnyire ünnepi beszédek egy-két vers, jobb helyen énekkar, sőt hangszerszóló jelenti a kultúrműsort, látványosságként pedig be kell érnie a publikumnak néhány halványzöldre fakult arcú gyerek rogyott, avagy merev térddel végrehajtott elszédülésének. Hogy ezt rutinos tanárnők, vagy rémült anyukák futkosása színesíti-e, az az iskolai hagyományok, illetve a gyerek életkorának függvénye.

 


 



De mit is tehetnének? Ha nyilvános produkció keretében akarnák megmutatni, mivel telt a tanév, akkor mennyivel járnánk jobban? Teszem, a kicsik kórusban, szépen hangsúlyozva elszavalnák az egyszeregyet; a felsősök tréfás százalékszámítással lépnének fel, a gimnazisták esetleg a növényrendszertant kántálnák két szólamban, latin és magyar nyelven... brrr, még elgondolni is szörnyű!

Az alapfokú művészeti iskolák tanévzárói másként zajlanak, ami természetes: olyan tudásról, készségekről kell év végén számot adni a gyerekeknek, amely alkalmas a nyilvános bemutatásra. A békéscsabai Hétpróbás Néptánciskola idén a városi sportcsarnokban tartotta az ünnepséget, mindenféle különös ceremónia nélkül. Maga az igazgató konferált, a tanárok terelgették a csoportjaikat színpadtól öltözőig és vissza, videókamerák, fényképezőgépek kereszttüzében izgatott gyerekek és meghatott nagymamák, szülők, rokonok figyelték egymást és a produkciót. Bensőséges, családias az egész. Idegen voltam köztük, egy kíváncsi firkász, egy golyóstollas paparazzo, laikus kívülálló, aki csak a színpadot nézte, csak az érdekelte, ami ott történik. Mi tagadás, azért akadt néznivaló.

Szögezzük le rögtön: a legkisebbek, az elsős-másodikos csoportok bemutatkozása kétféle néző számára izgalmas: a szülőnek (ez, úgy hiszem, nyilvánvaló) és a szakembernek. Utóbbi ugyanis pontosan tudja, mennyi munka, kitartás, türelem kell ahhoz, hogy ezek az apróságok szabályos kört tudjanak formálni, szépen, egyformán, ritmusosan lépkedjenek, elfogulatlanul énekeljék a népi játékok dalait, bátor harsánysággal mondják a mondókákat. Szépek, lelkesek, aranyosak, meg is kapták a nekik járó nagy tapsot mindig.

A nagyobbak, negyedik-ötödikesek már élvezetes produkcióra is képesek, persze nagyon gondosan kell kiválasztani a táncot, amit jól és hitelesen tudnak előadni. Láttam már becsvágyó vidéki néptáncoktatót, aki dögnehéz koreográfiával küldte színpadra a csoportját, számítva az örök törvényre: felnőtt közönség akkor is vadul tapsol a gyerekeknek, ha azok csak csetlenek-botlanak a színpadon. A Hétpróbás iskola szakemberei nem estek ebbe a hibába. Számomra különösen a Dél-alföldi oláhos, és a harmadikosok Kanásztánc és ugrós című produkciója tűnt ígéretesnek. Tiszta, szép táncot láttunk a 6-7. osztályosoktól is, a zárószámban (A nagyböjtnek vége van már) el tudták hitetni velem, hogy igazi legényeket, nagylányokat látok örülni a mulatság kezdetének. Mlinár Pál és Kolarovszki Mária, Farkas Lilla és Szarka Zsolt, Majorosi Tímea és Vaszkó János kitűnő munkát végeztek, a szülők meggyőződhettek róla: jó helyre adták tanulni a gyermekeiket.



A táncosokat a Ludas Zenekar kísérte, erről is érdemes szót ejteni. A koncerten, táncházban, fesztiválokon megszokott igényességgel, szépen muzsikáltak - ez természetes. Feltűnt viszont, hogy az egyébként mókázásra mindig kapható zenészek mozdulatain, arcán, egész magatartásán valami szokatlanul feszült figyelem tükröződött. A prímás a szokottnál is keményebben tartotta kézben a tempót, a többiek is hihetetlenül fegyelmezetten játszottak. Jó volt látni és hallani, hogy mennyire komolyan vették a gyerekeket, hogy minden idegszálukkal segíteni akartak nekik.

A tányéron is a legjobb falatot tartjuk a végére, én is a csemegével fejezem be. A műsor közepe táján a Rábai Ifjúsági Együttes lépett a színpadra, Szarka Zsolt Eleki turkajárás című koreográfiájával. Ez a produkció a legigényesebb közönséget is magával ragadta volna (közönséget mondtam, a szakmai szempontokat meghagyom a műítészeknek). Szarka Zsolt megint bebizonyította, hogy otthon van a nem könnyű eleki táncokban, olyan biztos kézzel nyúl az anyaghoz, ahogyan talán senki az országban. A fiúk - ha nem is olyan tisztán, mint mesterük - értik, érzik és meg is tudják mutatni az eleki tánc sajátos, hetyke feszességét, a könnyűlábú lányok (Farkas Lilla tanítványai) egyszerű, fehér ruhájukban lélegzetelállítóan szépen táncoltak. Olyannyira, hogy még a folyton futkosó, cserfelő kicsik is megálltak, s amíg bámulták őket, talán arra gondoltak: pár év, és én is ilyen leszek.



És talán ez a legnagyobb dolog. Ez a folyamatosság, a minta a kicsik előtt, a lehetőség a nagyok előtt. És persze az, hogy ezek a gyerekek eggyel több nyelvet ismernek: nemcsak beszélni, táncolni is tudnak a Kárpát-medence közös anyanyelvén.

 

Írta: B. Koltai Gabriella

Hugyecz András fotói"

 

Forrás: CSABANET

 

 

 

 

 

 
 
buy cheap cialis professional
Legyen �nnek is honlapja! K�sz�tette, szerkesztette, t�rhely: CSABAPROG Kft.